Elméletek a kihalások okairól

A Homo sapiens elterjedése az egyes földrészeken a mitokondriális DNS változásai alapján. A számok évezredeket jelentenek.

Pleisztocén megafauna:

Pleisztocén megafauna alatt azokat a nagy testű emlős-, madár- és hüllőfajokat értjük, amelyek a pleisztocénben éltek és nem érték meg a holocént (a jelenkort), vagy annak elején haltak ki. Minden földrésznek megvolt a maga jellegzetes megafaunája, de közülük csak Afrikáé maradt fenn a mai napig. A pleisztocénben élt óriások eltűnése a nagy kihalások egyik legérdekesebb talánya. Három fő elmélettel próbálják magyarázni ezt a kihalási hullámot: a terjeszkedő ember túlzott vadászata, klímaváltozás és járványok is okozhatták.

A megafaunákról általában:

A mai világunkban természetesnek vesszük, hogy a nagy testű emlősök hazája Afrika és az egzotikus állatoké pedig Földünk valamely eldugott szigete, sarka. A fentiek ismeretében viszont már ez a természetellenes: a nem is nagyon távoli múltban a vadbőség és az egzotikus állatvilág nem egy földrész, vagy néhány sziget „privilégiuma” volt, hanem általános jelenség.

Ezt már Alfred Russel Wallace, a híres brit természettudós is észrevette a 19. században. Szerinte „zoológiai értelemben elszegényedett világban élünk, amiből a leghatalmasabb, legfélelmetesebb és legkülönösebb alakok nemrégiben tűntek el”. Ezek után könnyű belegondolni, hogy ha például Észak-Amerika állatvilága megmarad, akkor ma már Amerikába is lehetne „szafarikat” szervezni. Ez másképp megfogalmazva azt jelenti, hogy ha például el akarjuk képzelni Észak-Amerika pleisztocén faunáját, akkor gondoljunk az afrikai szavannákra.

A késő pleisztocén kihalási hullám jellegzetességei:

A pleisztocén végén bekövetkezett kihalási hullám az állatvilág mintegy 200 nemét érintette, viszont alábbi jellegzetességekben eltért más földtörténeti időszakok (ordovícium, devon, perm, triász, kréta) tömeges kihalásaitól.

Erős szelektivitás:

A késő pleisztocén kihalási hullám erős szelektivitása azt jelenti, hogy elsősorban a nagy testű növényevő szárazföldi emlősöket és a velük táplálkozó (szintén nagy testű) ragadozókat érintette.

Európából, Amerikából és Ausztráliából eltűnt:

• az 1000 kg-nál nagyobb tömegű növényevők 100%-a;
• a 100 és 1000 kg közötti növényevők 75%-a;
• az 5–100 kg közötti növényevők 41%-a;
• az 5 kg-nál kisebb tömegű növényevők kevesebb, mint 2%-a.

Valójában Afrikát sem kerülte el a kihalási hullám: ez azonban a nagyemlősök nemzetségeinek kevesebb mint 15%-át érintette, így gyakorlatilag nem volt észrevehető.

Az egyes földrészeken más időben következett be:

A késő pleisztocén kihalási hullám mintegy 40-10 000 évvel ezelőtt játszódott le, viszont az időintervallumon belül az egyes földrészeken más és más időpontokban:

• Ausztráliában mintegy 40 000 évvel ezelőtt;
• Európában mintegy 12 000 évvel ezelőtt;
• Amerikában mintegy 11 000 évvel ezelőtt;
• Madagaszkáron mintegy 1500 évvel ezelőtt;
• Új-Zélandon mintegy 800 évvel ezelőtt.

Túlvadászat:

A túlvadászat elmélete szerint a megafaunák kihalásáért a pleisztocén végére már mindegyik földrészen megjelent ember túlzott vadászata a felelős. Az elmélet szerint a fejlett vadásztechnikával (íj, lándzsa – gondoljunk a barlangrajzokra) rendelkező pleisztocén kori ember a földrajzi terjeszkedése során olyan területekre jutott el, amelyek állatvilága teljesen védtelen volt egy ilyen új „ragadozóval” szemben.

Az elméletet Paul S. Martin amerikai paleontológus vetette fel az 1960-as évek végén és szokták még „Villámtámadásnak”, vagy a hírhedt német kifejezést kölcsönvéve „Blitzkrieg”-nek is nevezni, utalva a folyamat gyorsaságára és hatékonyságára.

A helyzetet könnyű megérteni, ha a közelmúlt antarktiszi fókavadászataira gondolunk: száz éve a fókavadászok egészen közelről ütötték le bunkóval a fókákat – az állatok ennyire nem ismerték a félelmet, mivel az antarktiszi fókáknak nem volt szárazföldi ellenségük. Vagy: sok csendes-óceáni sziget sajátos élővilágát az európaiak által behurcolt patkányok, rókák és macskák pusztították ki, mivel a sokszor természetes ellenség nélkül élő őshonos fajoknak nem volt idejük alkalmazkodni az új viszonyokhoz.

Ez magyarázat lehet arra, hogy Afrikában (és Dél-Ázsiában) miért maradtak fenn máig nagy számban az óriásemlősök (elefántok, orrszarvúak stb.): mivel évtízezredeken keresztül együtt éltek a kialakuló emberi fajjal (a Homo erectus már eljutott Ázsiába és Európába), így volt idejük megtanulni alkalmazkodni hozzá, mint újonnan feltűnt ragadozóhoz (koevolúció). Talán nem véletlen, hogy Afrika legnagyobb növényevő emlősei egyben a földrész legveszélyesebb állatai: az afrikai elefánt, az orrszarvú, a kafferbivaly és a víziló.

Az elmélet szerint tulajdonképpen ezek az okai annak, hogy a különböző földrészeken bekövetkező kihalások mindig az ember adott földrészen való megjelenése után nem sokkal következtek be, például Ausztráliát kb. 50-40 000 éve foglalta el az ember, Európát kb. 40-30 000 éve, Amerikát kb. 15-12 000 éve, Madagaszkárt 2000-1000 évvel ezelőtt, Új-Zéland szigetei pedig kb. 1000 éve népesültek be.

Klímaváltozás:

A klímaváltozás elmélete szerint a kihalásokat a pleisztocén végi gyors és nagymértékű felmelegedés okozta. Az élővilág története során a legtöbb tömeges fajkihalást valamilyen drasztikus klímaváltozáshoz kötik. Mivel a pleisztocénben több jégkorszak is volt (az alpi elnevezésekkel a legkorábbitól haladva: Hód-, Duna-, Günz-, Mindel-, Riss- és Würm-glaciális), amelyeket túléltek a megafaunák, ezért felvetődik néhány kérdés: miért éppen az utolsó jégkorszak végén történt a nagy kihalás? És miért éppen a nagy testű emlősök között? Eurázsiában (és Afrikában) miért volt kisebb mértékű, mint Észak-Amerikában? Ausztráliában miért következett be 30-40 000 évvel előbb?

David Jablonski és James W. Valentine amerikai paleontológusok elkezdték kutatni a pleisztocén klímaváltozások feltételezett hatásait Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékének kagylófaunái között. Abból indultak ki, hogy ha tényleg a klímaváltozás okozhatta a pleisztocén óriásainak kihalását, akkor ennek a tengerben a kagylófajok között is nyomát kell találni, hiszen egyes helyeken (Kalifornia) a self területe a tengerszint változása miatt a tizedére is csökkent. Kutatásaik eredményéül azt kapták, hogy a klímaváltozások nem okoztak kimutatható kihalást a tengeri élővilágban: az egyes fajok végig fennmaradtak, de észak-déli irányba „vándoroltak” a klímaövek mozgásával.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy a klímaváltozás önmagában kevés a kihalások megmagyarázásához. Már csak azért is kevés, mert az utóbbi 10 000 év során még mindig nem melegedett fel annyira az éghajlat, mint az egyes lehűlési periódusok közti interglaciálisokban. Ha a 10 000 éve tartó globális felmelegedés tömeges fajpusztulást okozott volna, akkor az ennél sokkal gyorsabb ütemű és nagyobb mértékű korábbi melegedési periódusokban is tömeges fajpusztulást kellene regisztrálni. Ilyenről azonban nem tudunk.

Fertőző betegségek:

Az elmélet szerint egy hirtelen megjelenő „hiperjárvány” pusztíthatta ki az ősidők óriásait. Ha egy új fertőző betegség üti fel a fejét egy elszigetelt faunában, akkor az nagy pusztítást végezhet az őshonos fajok között, mivel azok szervezete még soha sem találkozott az új kórokozókkal. Azért a nagy testű fajok között okozhatott leginkább kihalást a feltételezett járvány, mert ők kevésbé szaporák, így kisebb az esélye annak, hogy olyan egyed születik, amelyik ellenálló az adott betegséggel szemben (ez az oka annak, hogy nem kell attól féljünk, hogy Földünk például patkány vagy házi egér nélkül marad).

Hasonló játszódott le Amerika felfedezését követően: akkor az európaiak által behurcolt fertőző betegségek (például himlő, influenza, kanyaró, pestis, tuberkulózis stb.) egyes becslések szerint az őslakosság 95%-át ölték meg,^[15] mivel az ő szervezetük számára teljesen ismeretlenek voltak az „óvilági” kórokozók, nem szereztek védettséget velük szemben. (Ráadásul az amerikai indiánok genetikai állománya sokkal kevésbé változatos, mint az óvilági embereké, mivel ők „csak” kb. 12 000 éve élnek „elkülönülten”.)

Pleisztocén-holocén becsapódási esemény:

Legújabban Észak-Amerikában kerültek elő bizonyítékok egy, a kontinens felett 12 900 évvel ezelőtt felrobbant, alacsony sűrűségű égitest darabjainak becsapódásairól. A kisbolygó vagy üstökösmag megsemmisülése egy, a tunguszkai eseményhez hasonló, de annál nagyobb katasztrófát eredményezett, ami okozhatta a kontinens nagy testű állatainak a kihalását is.

A teória:

Allen West (Arizona University) és Ken Tankersley (University of Cincinnati) teóriája szerint i.e. 10 900 - i.e. 10 800 körül egy megközelítően 1,5 km átmérőjű üstökös robbant fel az észak-amerikai Nagy-tavaktól valamivel északkeletre. Az elmélet szerint a robbanás hője megolvasztotta az észak-amerikai jégtakaró egy részét (és részben talán a laurázsiai jégtakaró távolabbi területein is olvadást okozott), a tunguszkai eseményhez hasonlóan nagy területen elégette és letarolta a fenyveseket és nagy mennyiségű vízgőzt, aeroszolt juttatott a légkörbe. A megolvadt jég végighömpölygött az észak-amerikai nagy síkságon és felhígította az északi sós tengert, ami leállította a Golf-áramlatot. A lehűlést a légkörbe kerülő nagy mennyiségű aeroszol is elősegítette.

Oldal: Elméletek a kihalás okairól: (Pleisztocén megafauna)
Védett Föld - © 2008 - 2024 - vedettfold.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat