Cápák - Selachimorpha
A cápaszerűek vagy közismertebben cápák (Selachimorpha) a szűkebb értelemben vett porcos halak (Chondrichthyes) osztályába tartozó öregrend. Őslénytani szempontból az Elasmobranchii (kopoltyúfedő nélküliek) rendjének alrendje, amely a bazális csoporttól (Cladoselachii, antennás cápák) elkülönülő porcos halakat jelenti. Az antennás cápák már a devon második felében megjelentek, a valódi cápák a karbonban.
Kopoltyúval lélegeznek. A cápák teste hosszúkás, áramvonalas, orsó alakú, hengeres, keresztmetszete csaknem kör alakú. Egyes alakok egészen kígyószerűen megnyúltak, míg a pörölycápafélék koponyája oldalirányban erőteljesen kiszélesedett, így a testük mintegy kalapács alakúvá vált. Mellúszóik elülső szegélye nem nőtt össze teljes mértékben a testtel, így viszonylag elég szabadok. Farokúszójuk igen nagy felületű, minden esetben aszimmetrikus, ún. heterocerk farokúszó. Egy nagyobb felső, és egy kisebb alsó lebenyből áll.
Szájnyílásuk nem a test elején található közvetlenül, hanem alulra csúszott, félkör alakú. A szájüregben számos háromszög alakú, éles, pikkely eredetű, gyökértelen, ránőtt fog található, melyek több sorban helyezkednek el, és számuk igen nagy lehet. A fogak könnyen kitörnek, de hamar pótlódnak is. Ezek a fogak rágásra alkalmatlanok, csak az áldozat megragadására, és tépésére alkalmasak. A kitépett falatokat aztán egészben nyelik le. Az orruk nagyon érzékeny a vízbe került vér szagára.
Az öregrendbe az alábbi rendek tartoznak:
Porcos halak - Chondrichthyes
A porcos halak (Chondrichthyes) a gerinchúrosok törzsének (Chordata) egyik osztálya. Az osztály közismert tagjai a cápák és a ráják, kevésbé ismert csoportjuk a tengeri macskák.
A legrégebbi porcoshal mikrofosszíliák, fogas pikkelyek és olykor csigolya maradványok a késő ordovíciumból, mintegy 455 millió évvel ezelőttről származnak (Colorado, USA). Mivel a nyomfosszíliák nem értékelhetőek(nincs mihez viszonyítani), ezért megjelenésük és kialakulásuk története a távoli földtörténeti korok homályába vész. A legrégebbi cápa fosszília, illetve az első fogmaradványok Nyugat-Mongóliából és Szibériából (Tuva) kerültek elő a felső szilurból, koruk mintegy 420 millió év (Mongolepis, Elegestolepis). A korai cápáknak, amelyek a korai devonban jelentek meg (Stethacanthus, Cladoselache) sima szélű többhegyű kladodonta foguk volt, amely csak a kisebb táplálék megragadására volt alkalmas. Az állkapcsuk nem volt előretolható, mint a mai cápáknak. A mellúszójuk széles legyezőszerű és domború, a porcos radiális úszósugarak osztatlanok és hosszúak voltak, ezért kevésbé voltak fordulékonyak, illetve ez az úszófelépítés csak a nagysebességű úszáshoz volt elegendő. A korai cápák között már megtalálhatóak a szinte kizárólag csak édesvízben élt kistestű Xenacanthidák (Xenacanthiformes). Ebbe a rendbe tartozik az Antarctilamna, melynek fosszilis koponyamaradványa az alsó devonból származik (Seripona, Bolivia). A porcoshalak fejlődésében két nagy esemény volt: a devon időszak közepén (400 millió évvel ezelőtt), amikor a kötöttkopoltyús őscápák és a tömörfejűek (kimérák) elváltak, és a jurában mikor a ráják és a mai "modern" cápák kialakultak (140 millió éve - ezek relatíve fiatal halcsoportok). A kimérák sohasem voltak alakgazdagok. Ma alig néhány fajuk él a mélyebb tengerekben. Ezzel szemben a cápák és ráják, ha messze el is maradnak a valódi halak (Teleostomi) 31 168-at (2008) is túllépő fajszáma mögött, mégis rettegett ragadozó voltukból következő uralkodó szerepüket - különösen a meleg tengerekben - mindig biztosította nagy példányszámuk. A ma élő cápacsaládok, illetve cáparendek döntő többsége már a krétában kialakult, így egy furcsa kettőség jellemzi a porcoshalakat. Volt olyan földtörténeti időszak (karbon), mikor egyszerre éltek a korai cápák a kezdetleges fejlődési fokon lévő mai "modern" cápákkal, kimérákkal és rájákkal, ez a kor volt a porcoshalak aranykora.
Szervezetük a devon folyamán végleg kialakult, azóta gyakorlatilag alig változtak valamit. Valamennyien torpedó alakú, hosszú hengeres testű állatok, kivéve a rájákat. A legkisebb cápa faj, az alig 17 cm-es törpe kutyacápa (Etmopterus perryi), míg a legnagyobbra növő faj a húsz métert is elérő cetcápa (Rhincodon typus). A ráják törzsfejlődése a földtörténet későbbi időszakában ágazott el, és messzemenően almazkodtak a fenéklakó életmódhoz. A cápákkal és a kimérákkal éles ellentétben a ráják teste hát-hasi irányban teljesen lelapult, mellúszóik pedig hatalmas félkör vagy háromszög alakú legyezőként a fejtől kezdődően ostorszerűen kivékonyodott, -"farkúszó nélküli farokig szegélyezik az állatot". Ezzel az alakkal a ráják a tengerfenéken lapuló és onnan csak időnként, "felröppenő" ragadozókká alakultak át. Mindenesetre ebben az alkalmazkodási formában a legmagasabb tökélyig jutott gerincesek. A cápák-ráják, valamint a kimérák fejformájuk alapján elsősorban abban különböznek egymástól, hogy míg a cápák és ráják agykoponyájához ízülettel kapcsolódik az állkapocspár ősi kopoltyúívének mellső tagja, tehát a felső állkapocs, addig a kimérákon ez már szilárdan összeforrt az egységes koponyával, és csak az alsó állkapocs ízesül szabadon a felső állkapoccsal.
Belső vázuk porcszövetből épül fel, és a porcos elemekbe mész rakódik, amelytől keményebb, ellenállóbb lesz. Ez a belső váz, illetve a támasztóvázuk mindvégig porcos maradt, sehol sem csontosodott el. Ahol pedig a csigolyákban merevítés céljából mégis mészlerakódás következett be, ott ez nem a többi gerinces mintájára a gerinchúrt körülvevő külső lemezek formájában, hanem a gerinchúr hártyájának megvastagodásából, illetve a belé rakódott mészanyagból jött létre. A többi gerincessel élesen eltérő támasztóváz kialakulási móddal áll szoros kapcsolatban az a tény is, hogy a porcoshalaknak nincs bordájuk. A testüreget kitámasztó rendszer tehát a test elülső részére, a koponya és a kopoltyúkosár tájára korlátozódik, a tulajdonképpeni testüregre azonban már nem terjed ki. A fej porcos váza a koponya, melyen már megkülönböztetünk arc (vagy zsigeri) és agykoponyát. Állkapcsuk – mely a zsigeri koponya része - igen erőteljes, alapvetően porcból épül fel, de csontkeménységű burok vonja be, amelytől igen erőssé válik. Az agykoponya foglalja magába a nem túl nagy térfogatú agyvelőt, és ennek üregeiben található hólyagszemeket és a különösen érzékeny szaglókészüléket. A koponya hosszan előre nyúlhat, melyet rosztrum - nak nevezünk. Ez egyes csoportoknál „fűrésszé” alakul (például fűrészes cápák, fűrészes ráják). Az egész testen végighúzódik a hátgerinc, amely csigolyákból áll – a csigolyák között a gerinchúr maradványa is megtalálható. A hátgerinc egészen a farokúszó felső lebenyének végéig húzódik.
A porcoshalak testét apró zománctüskék fedik (csontos Placoid pikkely), ettől a bőr érintése durva, dörzspapírszerű. Ezek a tüskék semmiben sem különböznek a szájüreg peremét kibélelő fogaktól, csak nem olyan nagyok, hanem olyan kicsinyek, hogy a bőr felszíne bársonyos hatást kelt. Ritka esetben találnak meg olyan bizonyítékot valamely szerv vagy „alkatrész” kialakulásának és eredetének magyarázatára, mint a cápák bőrének „pikkelyzetéből” kialakuló gerinces fogazat. A cápabőr pikkelyzetén csak azért ismerhetjük fel teljesen tisztán a fogazattal közös eredetet, mert megmaradt azon az ősi fejlődési fokon, amelyen a specializálódás még nem mosta el a gerincesfogazattal közös eredetének bizonyító vonásait.
Rendszerezés
Cápák és ráják alosztálya Elasmobranchii Bonaparte, 1838
Nagy fehércápa
A nagy fehércápa (Carcharodon carcharias) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának a heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjéhez, ezen belül a heringcápafélék (Lamnidae) családjához tartozó Carcharodon nem egyetlen élő faja.
A legmagasabban fejlett húsevő cápák közé tartozik és legelső képviselői körülbelül ötmillió évvel ezelőtt, a miocén időszak végén jelentek meg a Csendes-óceán észak-keleti területén. A nagy fehércápa a legnagyobb, ragadozó életmódot folytató hal és a földön őt tekintik az emberre nézve legveszélyesebb cápafajnak is.
A nagy fehér cápa valamennyi világtengerben megtalálható, de előnyben részesíti a meleg és mérsékelt vizeket. Elvétve előfordul Dél-Ausztrália, Új-Skócia és Izland hidegebb vizeiben is. A nagy fehér cápák állandóan mozgásban vannak, ezért lehetetlen meghatározni a számukat. Úgy tartják, hogy a nagy fehér cápa nem gyakori faj.
Elterjedési terület
Legközelebbi rokona a Carcharodon nem másik faja, a mára a már kihalt Carcharodon megalodon.
A Lamnidae családban a ma élő legközelebbi rokonai a heringcápa (Lamna nasus), a makócápa (Isurus oxyrinchus), valamint a rókacápa (Alopias vulpinus)
A Megalodon (Carcharodon megalodon) egy óriási cápafaj volt, valószínűleg a valaha létezett legnagyobb ragadozó hal. Mintegy 16 millió évvel ezelőtt jelent meg és 1,6 millió évvel ezelőtt pusztult ki. Roesch gyakran idézett véleménye szerint a Megalodon a nagy fehér cápa közeli rokona. Egy új tanulmány, mely a fogakat hasonlította össze, azt sugallja, hogy a nagy fehér cápa sokkal közelebb áll a kisebb méretű, de ugyanolyan veszélyes makocápához.
Nemrégiben találtak egy új fosszíliát Dél-Amerikán kívül, mely úgy néz ki, mint egy átmenet a nagy fehér cápa és a makocápa között. Ez a maradvány tovább erősíti a fehér cápa evolúciójával kapcsolatos elméletet. Míg a nagy fehér tipikusan 6-7 méteres hosszúságot ér el, a Megalodon kétszer ilyen hosszú volt olyan hatalmas gyomorral, hogy abban egy ember egészben eltűnhetett. A ma rendelkezésre álló fogfosszíliák alapján 12–13 méteresre becsülik a Megalodont.
Tömegük egyes becslések szerint elérhette a 60 tonnát is, más becslések szerint a 20–30 tonnát. A nagy fehér cápák életmódjából következtetve a Megalodonok napi táplálékszükséglete saját testsúlyuk egyötvened része lehetett. A ma létező tápláléklánc sajátosságai alapján feltételezhető, hogy bálnákat, nagy halakat, primitív fókákat és tengeriteheneket ehettek.
A harapása hatalmas méretéhez képest nem volt túl erős, de fűrészes fogai miatt nem is volt szükség rá. Az állkapocs gyengén ízesült az állat testéhez és ezért hatalmasra tudta nyitni az száját. Szabad mozgást is biztosított az előreugró állkapocsnak. A hatalmas test kormányzásához jóval nagyobb méretű úszókra volt szükség, mint amit a ma élő rokonok hordanak magukon – különösen igaz ez a cápák oly jellegzetes, amúgy sem kicsi hátúszójára.
Tigriscápa
A tigriscápa (Galeocerdo cuvier) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának a kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendjéhez, ezen belül a kékcápafélék (Carcharhinidae) családjához tartozó Galeocerdo nem egyetlen faja.
Előfordulása
A tigriscápa télen főleg a trópusokon és bármely tengerparti vízben megtalálható, nyáron a tengerekben észak-déli irányban terjeszkedik. Szereti a meleg tengereket, így a Ráktérítő és a Baktérítő között, mindegyik kontinens partjánál előfordul.A tigriscápa kereskedelmi értéke kisebb más cápákénál, és bár a sporthorgászok kedvelt zsákmánya, a faj mégsem igazán veszélyeztetett.
Elterjedési terület
Nagy pörölycápa